Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe

Na, ha már nagyrabecsült bloggertársam, vagy legyen inkább kolegínám írt egy ajánlót, én sem maradok adósa a jó népnek. 
Az én első választásom Oscar Wilde-tól a Dorian Gray arcképe. Igazából ez úgy indult, hogy Ben Barnes rajongásom lázában égtem, és interneten a már kifejlesztett gugglitehetségemmel rátaláltam, hogy szerepel ebben a filmeben. Az ajánlóban olvastam, hogy a könyv alapján készült (ami szemenszedett hazugság, annyi a csúsztatás a filmben, hogy még, de ha csak magában tekintem, filmművészeti remek). Van egy heppem: csak úgy nézek meg könyvadaptációt, ha már előtte olvastam az eredeti művet. Na, itt nem bírtam ki, míg kinyit a könyvtár, szóval hamarabb volt a film (én rosszkislány, nem tudom megregulázni magam) de ettől függetlenül nagyon tetszett.
Szóval a regény: egész kis rövid, ha 180 oldalt annak veszünk. Márpedig nálam az rövidkének számít. Ám annál velősebb! Dorian Gray, a címszereplő egy csodás arcú, mondhatni gyönyörű fiatalember, elég fájdalmas múlttal. Amikor visszaköltözik Londonba, a társaságban megismerkedik Basil Hallward festőművésszel, aki egyből beleszeret a fiú szépségébe. Ő lesz a művész múzsája, és rövidesen meg is születik A MŰ. Egy arckép Dorianről. Ámde eközben Dorian megismeri Lord Henry Wottont is, aki igen érdekesen vélekedik az életről. Igazából érdekes esettanulmánynak tartja Doriant. Megmérgezi az elméjét mindenféle bűvös szavakkal: élvezet, öröm, ÉLET. Az, hogy mit tart Henry barátunk életnek, egy kérdés. De hogy Dorian, a tökéletes, hibátlan lelkű fiú hogy változik át ezen szavak, sőt inkább eszmék hatására, az az igazi nagy bummm. A heuréka a történet szempontjából. Elég annyit elárulnom, hogy a festmény és Dorian változása kapcsolatban áll. Ördögi, átkozott kapcsolatban, ha engem kérdeztek. Hogy mi történik a fiúval? Él. Nem is akárhogy! A részleteket nem tisztem felfedni, hiszen a blogunk azért jött létre, hogy kedvet csináljon az olvasáshoz, így nem lőhetem le a poént. 
A saját érzelmeimről azonban, amelyek a könyvhöz fűződnek, nyíltan nyilatkozhatom. Alapjában véve érdekelnek azok a történetek, amelyek az emberi lélekkel, némelykor az őrülettel foglalkoznak. Mondhatni, szeretem őket, egy beteges, elemző módon. Nos, ez a regény tökéletesen kielégítette az emberi lélek boncolgatására irányuló szenvedélyem. Az, hogy némi természetfölötti is kavarodott bele, az csak hab a pudingon. Élveztem, féltem, rettegtem, elmerengtem. Minden olyan dolgot megtettem, amiért egy ilyen könyv születhet. Igazán félelmetes belegondolni, milyen hatással lehetnek a kívánságok, a meggondolatlan, vagy épp komolytalannak szánt szavak. És a barátság is új fénytörésbe kerül egy ilyen mű olvastán. 
Mindenkit csak bíztatni tudok, hogy olvassa el. (Zárójeles megjegyzés: Wilde-ot egyébként is érdemes olvasni, novellákat is termelt, nem is keveset, nem is rosszakat) Előre szólok: nem szórakoztató olvasmány, mint majd egy következő alanyom, akinek kilétét még fedje jótékony por, hanem kőkemény tanulság. Az egész könyv egy nagy mondanivaló. Van-e fülünk meghallani?


Den